Nem szeretem az újévi fogadalmat. Semmilyen formában. De változtatni kell(ett). Na nem azon, hogy semmi cukor, minden reggel futás... Az még arrébb van bár igyekszem majd az egészséges táplálkozást magamnak is bevezetni, nem csak Jammynek.
Jammy kőkeményen a dackorszakban van, emellett fogzik és mozgásfejlődik, ergo semmit nem alszunk már 3 hete. Éjjel minimum 10x kel, sokszor visítva a fájdalomtól, van, hogy felébreszti önmagát úgy röhög (aztán persze sír). A lényeg, hogy hulla vagyok. Kevés a türelmem. De Jammy nem érdemli meg, hogy felemeljem a hangom. Nem azért csinál dolgokat, mert ő rossz, hanem mert tanul, tesztel és csibész. Az érzelmeket még felnőtt fejjel is nehéz kordában tartani, kontrollálni hát még egy gyermeknek aki még csak közel másfél éve él.
Én viszont a könnyen csattanó vagyok. Na nem ütném meg soha (egyszer egy icipicit ráütöttem a kezére, azaz félre akartam lökni de úgy elkezdett röhögni, hogy az azóta is játék), de az asztalra már odacsapok, vagy felemelem a hangom. Ha pedig akkor szól hozzám valaki amikor épp tantrumot tol Jammy és próbálom lenyugtatni, az valószínűleg egy lábbal megy haza.
Kaptam egy
linket, ami megihletet. Ma aszerint próbáltam eljárni. Jammy legalább 3x dobott kisebb hisztiket és legalább 5x akartam kiborulni. A cikk tanácsait követtem. Befogtam a számat, vettem egy nagy levegőt és átgondoltam miért vagyok mérges (éppen a lapropon intéztem valamit, nem tudtam reggelizni, nem az történik ahogy én szeretném, stb) és aztán elengedtem. Ha nem megy, akkor majd máskor. A kicsi fiam épp azzal küzd, hogy megértse a saját érzéseit. Ez ijesztő, fárasztó és nehéz feladat. A szülei támogatása, segítsége kell. Ezek a gondolatok igazából pár másodperc alatt szaladnak át a fejemben, de mégis nagyon figyelni kell, hogy ne hesegessem el, hanem vigyem végig. Ha lelegyintem, nem gondolom át, akkor csattanok mert bennem marad a feszültség.
Sikerült ma végig csinálni kiakadás, felcsattanás nélkül. Pedig hulla fáradt vagyok. Talán emiatt még inkább. Nagyon sok koncentráció és önuralom kell hozzá. Tuti hogy lesz még asztalra csapás, felcsattanás vagy épp bokára fogok menni de ez lebeg majd a szemem előtt, hogy még lehet csinálni. Gyengéden. A legmenőbb az egészben, hogy mivel tudatosan gondoltam végig, nem maradt bennem elfolytott düh. A realizálás, hogy miért is vagyok mérges, sokat segített.
Szerencsés vagyok, hogy Tim mindenben mellettem van, hiszem hogy ez neki is jobb lesz, hisz a legtöbbet az ő torkára harapok.
